A letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt.
A letartóztatás azonban nem előrehozott büntetés, még akkor sem, ha igen sokan annak tekintik, és úgy érzik, hogy mindenki megérdemli, aki letartóztatásba kerül. Ez a fajta meglehetősen elítélendő vélemény nem csak a laikusok körében fedezhető fel, több mint két évtizedes pályafutásom alatt ezzel a mentalitással folyamatosan találkoztam az igazságszolgáltatás majd minden területén.
Pedig törvényi rendelkezés szerint is a büntetőeljárások során a megalapozottság és az arányosság az az alapérték, amelyet kiemelten kell kezelni. Minden kényszerintézkedés elrendelésekor, illetve végrehajtása során arra kell törekedni, hogy annak alkalmazása az érintett alapvető jogainak a korlátozását csak a legszükségesebb mértékben és ideig eredményezze [Be. 271. § (1) bek.]. Különösen fontos e követelmények érvényesítése az alapvető jogokat a legsúlyosabb mértékben korlátozó, személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedések alkalmazása során.
A gyakorlatban igen sokszor előfordul, hogy a gyanúsított első kihallgatását megelőzően – a nyomozás taktikai megfontolásokon alapuló realizálását megelőzően – már akár több évvel folyik a büntetőeljárás, melynek során a nyomozó hatóságok bizonyítékokat kutatnak fel, melyek igen jelentős része olyan operatív eljárásból származnak, amelyekről a terhelteknek nem volt tudomása. A nyomozás tehát már az elfogás időpontjában is rendkívül jelentősen előrehaladottnak mondható. Ez persze nem jelenti akadályát az esetleges letartóztatás elrendelésének, majd fenntartásának, azonban kiemelendő, hogy a nyomozás előrehaladtával, a tényállás tisztázásához szükséges bizonyítási eszközök beszerzésével a bizonyítás veszélyeztetésének objektív lehetősége fokozatosan szűkül.
A büntetőeljárást ebben az esetben soron kívül kell/ene folytatni. Legalábbis elméletileg. A gyakorlat azonban egészen megdöbbentő eseteket tartogat a védők és védenceik számára…
Egy ügyben pl. az Ügyfelem elfogását, őrizetbe vételét, majd letartóztatásának elrendelését megelőzően 2,5 évvel indult meg a büntetőeljárás, lehallgatásokkal, megfigyelésekkel, stb. A letartóztatás már 9 hónapja volt fenntartva, és érdekes módon csak azok kerültek szabadlábra, akik beismerő, és a vélt bűnszervezet vélt tagjaira vonatkozóan terhelő vallomást tettek. A letartóztatás oka a nyomozás eredményességének veszélyeztetése volt.
A 9 hónap elteltével az ügyészség indítványt tett a letartóztatás további 3 hónappal történő meghosszabbítására. Rendben is van ez, mondják csípőből sokan, de a hosszabbítást megelőző 6 hónapban a nyomozó hatóság gyakorlatilag semmilyen érdemi nyomozati cselekményt nem végzett. Különböző “alibi” eljárási cselekmények történtek, amelyekre rá is mutattak a védők.
Felhívtam a figyelmet arra is, hogy az elmúlt 3 hónapban 10 alkalommal végeztek kihallgatást, ebből 4 folytatólagos gyanúsítotti kihallgatás volt, vallomás rögzítése nélkül, átlag 30 percben, 2 új gyanúsítotti kihallgatás, 35-35 percben, és 4 tanúkihallgatás (18, 30, 60 perc és 1 óra 54 percben). Ezen kihallgatások tárgya semmilyen összefüggésben nem volt a letartóztatási okokkal.
Az első bírói döntés szóbeli indokolása során a bíróság kifejtette, hogy sokat gondolkodott azon mit mondjon, mivel mindez rögzítésre kerül. Ezt követően elmondta, hogy sok mindent hallott, a védők folyamatosan kritizálták a nyomozó hatóság és az ügyészség munkáját, azonban neki ezzel nincs dolga, van az EJEB, gyakorlata, és van a magyar bíróság gyakorlata, legalábbis itt a megyében, sokszor elhangzott az célszerűség, arányosság, de nem ez van a Be-ben. A Be-ben az eljárás sikerének a veszélyeztetése van, amíg a nyomozás folyamatban van, addig a gyanúsítottak szabadlábon léte veszélyezteti annak sikerességét, hiszen akár telefonon, interneten vagy akár walkie talkie-vel is kapcsolatba léphetnek bárkivel.
Ezen jogi érvek alapján nézzük meg mit jelent a soron kívüli eljárás követelménye a letartóztatások során.
A nyomozási bíró és a soron kívüli eljárás vizsgálatának kapcsolata
A Be. 3. § (5) bekezdése alapelvi jelentőséggel hatozza meg, hogy a terheltnek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzen. Ebben a rendelkezésben a szükségesség és arányosság alkotmányos elve jut kifejezésre, hiszen a terhelt védekezési lehetőségeit jelentős mértékben korlátozza, ha személyi szabadságát kényszerintézkedés útján elvonták.
Ezzel összhangban, szoros összefüggésben a Be. 79. § (1) bekezdés a) pontja alapján a büntetőeljárást soron kívül kell lefolytatni a terhelt személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll.
Van-e dolga a nyomozási bírónak a nyomozó hatóság és az ügyészség tevékenységével kapcsolatos védői kritikák figyelembe vételével? A válasz az, hogy fő szabály szerint nincs, de ha azok az indítványozott kényszerintézkedések törvényszerűségével állnak összefüggésben akkor álláspontom szerint igen.
Az Alkotmánybíróság a 62/2006. (XI. 23.) AB határozatában elvi éllel mondta ki, hogy a nyomozási bíró, illetve a vádemelést megelőző eljárásban közreműködő magasabb szintű bíróságok feladat- és hatáskörének egy része az alkotmányos alapjogok védelmét biztosítja a vádemelést megelőző eljárási szakaszban”, túl azon, hogy a nyomozási bíró eljárása elsődlegesen a büntetőeljárás, különösen a bizonyítás tisztaságának biztosítását célozza.
A soron kívüli eljárás követelményéből –összhangban értelmezve a korábban felhívott jogszabályi rendelkezésekkel- az következik, hogy a nyomozó hatóságnak azokat a nyomozati cselekményeket kell soron kívül elvégeznie, amelyek a jelen esetben a letartóztatási okokat megalapozóan felhívtak.
Az Alkotmánybíróság a 10/2021. (IV. 7.) AB határozatában ismételten mutatott rá, hogy az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdése általános érvénnyel deklarálja a személyi szabadsághoz való jogot, amelytől – a (2) bekezdés értelmében – mindenki csak törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján fosztható meg {3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [49] és [51 ]}. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése értelmében a személyi szabadságot korlátozó rendelkezések akkor állnak összhangban az Alaptörvénnyel, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükséges és arányos {3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [50]}. Az Alkotmánybíróság ennek megítélésekor mindenkor szem előtt tartja, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanújával terhelt, emellett ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának – a jogerős ítélet meghozatalát megelőzően történő – bírói elvonása a legsúlyosabb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés {3017/2016. (II. 2.) AB határozat, Indokolás [32]}.
A hatóságok eljárási cselekményeinek teljesítésére meghatározott időtartamok a jogállamhoz, a tisztességes eljáráshoz, a személyi szabadsághoz tartozó alkotmányos értékek érvényesülését – így különösen a büntetőeljárás folyamatosságának és mielőbbi befejezésének ösztönzését, az eljáró hatóságok cselekvésének kiszámíthatóvá tételét, az alkotmányos alapjogokat korlátozó eljárási cselekmények időbeli korlátozását – szolgálhatják [62/2006. (XI. 23.) AB határozat, ABH 2006, 697, 704–705].
A fenti b, pontban idézett bírósági szóbeli indokolással szemben szükségér érzem kiemelni, hogy az Alkotmánybíróság a hivatkozott 10/2021. (IV. 7.) AB határozatában szükségét érezte annak, hogy közölje: az alkotmánybírósági gyakorlat egyébként összhangban van az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) – az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. cikk 3. bekezdését érintő – ítélkezési gyakorlatával.
Az Egyezmény említett cikke értelmében a letartóztatott személynek joga van arra, hogy észszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. Az Alaptörvény IV. cikk (3) bekezdése az őrizetbe vett személy „lehető legrövidebb időn belül” történő szabadon bocsátását vagy bíróság elé állítását írja elő.
Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt kötelezettség alapján ugyanis a büntetőeljárást „észszerű határidőn belül” kell lefolytatni. Figyelemmel arra, hogy a letartóztatás a legsúlyosabb személyi szabadságot korlátozó intézkedés, az említett kényszerintézkedés hatálya alatt álló terhelt tekintetében az „észszerű határidő” követelménye értelemszerűen szigorúbban érvényesül, mint a szabadlábon védekező terhelt esetén.
A Be. 79. § (1) bekezdés a) pontjában és 279. § (1) bekezdésében a jogalkotó azt is deklarálja, hogy „a büntetőeljárást soron kívül kell lefolytatni […], ha a terhelt személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll […]”, illetve „[a] bíróságnak, az ügyészségnek és a nyomozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson”, e szabályok azonban nem tekinthetőek valódi alkotmányos korlátnak, tényleges számonkérhetőség, illetve szankció hiányában!
És itt érünk el ahhoz, hogy megalapozott-e az a nyomozási bírói álláspont, amely szerint neki nincs dolga a nyomozó hatóság és az ügyészség tevékenységével kapcsolatos védői kritikákkal? Ezzel ugyanis azt a látszatot kelti a a védő Ügyfele előtt a bíróság, minthogy a védő nem arról beszél amiről kellene, olyan mintha mellé beszélne. Visszatérek tehát a már hivatkozott 62/2006. (XI. 23.) AB határozatában kimunkált elvi élű megállapításra, amely szerint a nyomozási bíró, illetve a vádemelést megelőző eljárásban közreműködő magasabb szintű bíróságok feladat- és hatáskörének egy része az alkotmányos alapjogok védelmét biztosítja a vádemelést megelőző eljárási szakaszban!
A soron kívüli eljárás követelményének érvényesülésének vizsgálata, e körben a védelem indokolt indítványának érdemi értékelése, indokolása igenis a bíróság feladata. Ha a védő ebben a körben kritizálja az eljárást, akkor az alkotmányos feladatának és közfunkciójának tesz eleget.
A Be. 3. § (1) bekezdése szerint a terheltnek a büntetőeljárás minden szakaszában joga van a hatékony védelemhez.
A védelem abban segíti a bíróságot (az ügyészséget és a nyomozó hatóságot is), hogy a tényállást minden összefüggésében, minden oldalról megvizsgálja. A védelem segít megakadályozni, hogy az igazságszolgáltatásban olyan egyoldalú szemlélet érvényesüljön, amely csak a terhelt ellen szóló körülményeket veszi figyelembe és nem törődik az enyhítő és mentő körülményekkel.
Király Tibor professzor több mint 50 évvel ezelőtt fogalmazta meg a védelem hatékonyságának sarokpontjait. A védelem ugyanis nem attól válik processzuális értelemben hatékonnyá, hogy a bűnösöknek segítséget tud adni a felelősségre vonás elkerülése érdekében, az igazságszolgáltatást mintegy akadályozó személyként –„a bűnözők cinkosaként”-, hanem azáltal, hogy munkája révén, eljárási jogai gyakorlásával segítséget tud adni a hatóságoknak az igazság tévedés és hibamentes feltárásában.
Azaz nem szabad a védelem hatékonyságát kizárólag akként értelmezni, hogy az csak egyfajta támogatás nyújtását jelenti a terheltnek a hatóságokkal való fokozott együttműködésében. Ez nemcsak a büntetőeljárás, de a védelem alapvető processzuális feladatának félreértelmezéséhez vezetne.
A védő tevékenysége ezért nem pusztán a terhelt számára lehet értékes, hanem a nyomozás, végső soron az egész büntetőeljárás célja, az igazság elérése számára is, még akkor is ha az anyagi igazság, mint elérendő cél az új Be. alapján már nincs nevesítve.
A jogalkalmazó szakember, aki lehetőséget ad a védői jogok és kötelezettségek jogszabály adta kiteljesedésének, joggal számolhat és bízhat abban is, hogy munkája alaposabb, körültekintőbb lesz, és sokkal inkább megfelel a törvényesség, és az objektivitás követelményének.
Az észszerű fogvatartási idő túllépése a bűnüldözés kockázatának a terheltre történő telepítését is jelenti, ami az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján alkotmányosan meg nem engedett {lásd például: 14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 254; 3103/2013. (V. 17.) AB határozat, Indokolás [27]; 3231/2013. (XII. 21.) AB határozat, Indokolás [27]; 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [58]; 3180/2016. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [29]}.
Az EJEB gyakorlata és a “megye” gyakorlata
Az elsőfokú bíróság indokolásának „legfájóbb” indoka számomra az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatára történő védői hivatkozások azon érdemtelen figyelmen kívül hagyása, miszerint „van az EJEB gyakorlata, és van a magyar bíróságok gyakorlata, de legalább a megyének”.
Ezt súlyosan aggályosnak, és alapjaiban tévesnek tartom.
A nyomozási bíró által által “kritizált” EJEB gyakorlata az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. cikk 3. bekezdését érintő ítélkezési gyakorlatáról szól. Kiemelendő, hogy az Egyezményt a az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki, amely ugyanúgy a magyar jog része, mint a Be-., vagy a Btk! Az EJEB ítélete pedig a Magyar Köztársaságra is kötelező érvényű. Az EJEB ítéleteiben megjelenő jogelvek, joggyakorlat visszatérő és alapvető viszonyulási pont a fentebb hivatkozott Alkotmánybíróság eljárása során, de a hazai ítélethozatalban is. Nem tartom szerencsésnek azt a megfogalmazást, amely azt a látszatot kelti, hogy a „megyében” a védői hivatkozás e körben felesleges.
Az EJEB szerint a fogva tartás időtartamának indokoltsága elvontan nem ítélhető meg, ezt minden esetben a konkrét ügy tényállására és jellemzőire tekintettel kell értékelni. Tartós fogva tartás csak akkor indokolható, ha kézzelfogható jelei vannak annak, hogy a fogva tartás a közérdekből eredő valós szükségleteket szolgálja,amelyek az ártatlanság vélelme ellenére súlyosabban esnek latba, mint az egyén személyi szabadságához fűződő joga {Kudła kontra Lengyelország [GC] (22277/93.), 2000. október 26., 110. bekezdés}. A tartós fogva tartást abban az esetben tekinti jogszerűnek az EJEB, ha az általános és különös fogvatartási (letartóztatási) okok fennállásán túl arról is meggyőződött, hogy a nemzeti hatóságok különleges gondossággal” folytatták le az eljárást {Labita kontra Olaszország [GC] (26772/95.), 152. és 153. bekezdések}. A „különös gondosság” követelménye magában foglalja, hogy a személyi szabadság elvonásával járó kényszerintézkedés alkalmazása esetén a büntetőeljárás megfelelő ütemben haladjon, és a büntetőeljárásban eljáró hatóságokat ne terhelje késedelem {Assenov és társai kontra Bulgária [GC] (24760/94.), Vaccaro kontra Olaszország (41852/98.) 2001. február 16.}.
Ezen gyakorlat szintén választ ad arra, kell-e foglalkoznia a bíróságnak a nyomozó hatóság és az ügyészség tevékenységének kritikájával, ha az a soron kívüli eljárás sérelmét állítja.
Fontos zsinórmértéknek tekintendő az EJEB azon megállapítása is, hogy az idő múlásával a letartóztatás eredeti indokai egyre kevésbé lesznek relevánsak, és a hazai bíróságoknak egyéb „megfelelő” és „elégséges” indokokkal kell alátámasztaniuk a szabadságtól való megfosztást {Labita kontra Olaszország [GC] (26772/95.), 153. bekezdés}.
Ennek megfelelően az összejátszás veszélye a büntetőeljárás kezdetén bír nagyobb jelentőséggel. Annak előrehaladtával – különösen akkor, ha a tettestársakkal szemben is kényszerintézkedést alkalmaztak – jelentősége elenyészhet [Imre kontra Magyarország (53129/99.), 2003. december 2., 45. bekezdés]. Az EJEB azt is hangsúlyozta, hogy önmagában a bűncselekmény tárgyi súlya nem lehet az alapja a szökés veszélyére való hivatkozással történő letartóztatásnak. A hatóságoknak ezen felül vizsgálni kell minden olyan feltételt, amely összefüggésben lehet a szökés veszélyével és a határozatukban megfelelő konkrétsággal kell alátámasztaniuk a fogva tartás ezen okát [Maglódi kontra Magyarország (30103/02.), 2004. november 9., 39. bekezdés; Bárkányi kontra Magyarország (37214/05.), 2009. június 30., 28. bekezdés].
Vizsgálandó, hogy a letartóztatás indokoltsága tényszerű alapon áll-e, amely észszerűen alátámasztott-e, majd a különös okokra vonatkozóan az abból vont következtetés okszerű-e, s ekként a kényszerintézkedés alkalmazása célszerű-e.( Lásd! EBH 2009.2025 )
Az EJEB által készített és az Egyezmény 5. cikkére vonatkozó kézikönyv továbbá az alábbi általános elveket tartalmazza (Guide on Article 5 of the European Convention on Human Rights, 2018. augusztus 31. 180–187. pontok és 2020. december 31. 197–204. pontok; Az Egyezmény 5. cikkére vonatkozó kézikönyv, 2014. 155–163. pontok): – az a kérdés, hogy a letartóztatás időtartama észszerű-e vagy sem, nem értékelhető elvontan, hanem eseti alapon,az egyes ügyek sajátos jellemzői alapján kell értékelni.
Rendkívül fontos:
letartóztatás kvázi automatikus meghosszabbítása ellentétes az 5. cikk 3. bekezdésében meghatározott garanciákkal [Tase kontra Románia (29761/02.), 2008. június 10., 40. bekezdés] – ezekben a kérdésekben a bizonyítási terhet nem lehet oly módon megfordítani, hogy a letartóztatott személyre hárítják a szabadlábra helyezését igazoló okok fennállásának bizonyítását {Bykov kontra Oroszország [GC] (4378/02.), 2009. március 10., 64. bekezdés}
A Be. 2. § (3), 271. § (1) és (2) bekezdésében, valamint a Be 276. § (1) bekezdésének b) pontjában meghatározottak alapján az arányosság és szükségesség követelményének, valamint a célhoz kötöttség elvének vizsgálata alapján kell ez az eljárási siker iránti büntetőjogi igényt a terhelt szabadlábon védekezéshez való jogának konkurálását megítélni.
Az sem szabad elfelejteni, hogy a letartóztatottat is várja otthon a gyermeke, felesége, szerettei. A családnak élnie kell, fizetni a rezsit, a hiteleket, és hosszan sorolhatnánk. A letartóztatás nem “jól megérdemelt” előrehozott büntetés, és pláne nem jogilag el nem ismert pszichikai kényszerítő eszköz az elvárt vallomások megszerzése érdekében. Minden egyes fogvatartásban eltöltött indokolatlan nap súlyosan sérti a gyermekek, a házastárs kiegyensúlyozott családi életét, és nem kevés esetben maradandó pszichés sérüléseket okoz, sajnos nem csak a büntetőeljárás terheltjének. A védő ebben az esetben nem csak az, hogy Védence jogaiért küzd, hanem annak családjáért is.
Dr. Csontos Zsolt LL.M.
gazdasági büntetőjogi szakjogász
ügyvéd